Hollókő, Galyatető – Avagy hogyan sétálj annyit, hogy az ájulás kerülgessen

Amikor a Mendemondát elindítottuk, nem gondoltam volna, hogy a legelső bejegyzésem rögvest egy utazás lesz. Viszont az élet így hozta, én pedig mindenképpen meg szeretném osztani veletek az élményeimet erről a napról.

Kezdjük is a legelejéről.

Tervezett reggeli felkelés: 6:00

Tervezett indulás: 7:00

Tudjátok mit szeretek annyira abban, ha az ember előre megtervezi a dolgokat? Hogy sosem az lesz, amit ő szeretne, hogy mindig közbe jön valami, ami miatt nem tudja azt csinálni, amit szeretne. Így lett a tervezett ébredésből háromnegyed hét, az indulásból nyolc óra.

Fél tizenegyre sikeresen meg is érkeztünk a családommal Hollókőre, ahol az elgémberedett végtagjainkkal – miután kiszálltunk az autóból – úgy néztünk ki, mint akiknek sürgősen wc-re kell menniük. Volt is benne igazság, mert pár perc múlva megrohamoztuk a mosdót, szóval…

Ezek után a legnagyobb melegben úgy döntöttünk, mi most megnézzük az Ófalut. Aha… Persze… Ez volt a terv, ugyanis mielőtt beléptünk volna az említett helyre, találtunk egy mélyre vezető lépcsősort, és hála a kíváncsi természetünknek megnéztük, mi van az alján. Mint kiderült, ez egy fából kiépített gyalogtúrás útszakasz volt, ami gyönyörűen megkerülte a teljes falut. Mi pedig hűségesen mentünk rajta végig, hiszen ott olyan jó hűs volt az idő. J

Ezután vagy kétszer körbejártuk az egész falut, megcsodáltuk a régi parasztházakat, melyeknek minden ablakába muskátli tettek. Majd felmentünk a várhoz. Komolyan mondom nem is mi lennénk, ha nem a „legrosszabb” utat választjuk. Köveken, csúszós felületeken, és vagy száz lépcsőn keresztül captattunk felfelé, hogy elérjük, és végre megnézhessük.

A várat még a 13. század végén építette a Kacsis nemzetiség, amit aztán 1711-ben leromboltak. Az országos Műemlékvédelmi hivatal 1966-1996 között helyreállította.

Mit ne mondjak megérte megmászni a várat, hisz olyan kilátás tárult a szemünk elé, amit az ember egy panelházból, vagy akár a saját háza udvarának legmagasabb pontjából nem lát. Az egész területet fák, hegyek/dombok, szántóföldek veszik körül, és még a szomszédos falvakra is át lehet látni. Mikor felértünk a vár csúcsára, akkor szinte egy magasan voltunk az alacsonyabban szálló felhőkkel. (Na jó ez talán túlzás, de úgy tűnt.)

Végigjártuk Hollókő várát, megcsodáltunk mindent, majd gondoltunk egyet – mert még mindig nem fáradtunk el eléggé – így elsétáltunk a Várkúthoz, Várforráshoz.

Igen ám, csak úgy mint máskor sem, most sem számoltunk a természet adta viszonyokkal.

Fogadjatok meg egy tanácsot. Soha, de soha ne kezdjetek el túrázni tutyiban, saruban egy olyan területen, ahol az út meredeken vezet le a hegyoldalról az erdőben, ahol elég egy rossz mozdulat, egy apró megcsúszás a köveken, és máris a hegy lábánál végzed, kissé kicsavart állapotban.

Épségben leértünk, megcsodáltunk egy kutat – mintha még nem láttunk volna – azután visszamásztunk a meredek útvonalon a várhoz. Mire felértünk addigra a családom összes tagjának a vérnyomása a plafonon volt, mindannyiunk feje vörösen fénylett, és folyt rólunk az izzadság, így muszáj volt negyed órára megpihennünk. Ezt követően folytattuk utunkat egyenesen egy vendéglőbe, ugyanis farkaséhesek lettünk.

Ha valaha Hollókőre mentek, akkor ajánlok nektek egy éttermet, az Ófaluban található Muskátli Vendéglőt. Itt az ételt egész elviselhető áron kapod meg, és amellett hogy sokat adnak, nagyon finom az összes fogásuk, – nem ettem mindből, csak hallgatóztam, ugyanis a többi asztalnál erről beszéltek – és még laktató is. Sok a választék, ínycsiklandóak a desszertek, és hmm… Az egész helynek van egy jó hangulata, és a pincérek is kedvesek.

Végezetül sétálgattunk még egy kicsit Hollókőn, majd beszálltunk az autóba és elindultunk… Nem, nem haza. Galyatetőre.

Még véletlenül sem voltunk elfáradva, áh dehogy, de azért még muszáj volt ott is sétálni egy kicsit, fogalmazzunk úgy hegyet mászni, hisz a kilátóhoz szintén meredek út visz fel, de nem olyan meredek, mint a kúthoz.

A kilátó… Vagy 25 méter magas építmény, ami körül vaslépcső helyezkedik el és az épületet körbejárva visz fel a kilátóba. A lépcsőn természetesen átlátsz és látod, hogy milyen magasan jársz, ahol attól félsz, bármelyik pillanatban leeshetsz.

Szédületes élmény volt, mit ne mondjak. 161 lépcső fel, és ugyanennyi le. Már odaérésünk előtt is fáradtak voltunk, és már ekkor is csoda volt, hogy még meg tudunk állni a lábainkon, de megérte felmenni a magasba.

A kilátás valami eszméletlen volt! Úgy éreztem magam, mint aki a világ tetején van, ahol senki és semmi nem parancsolhat nekem, ahol szabad lehetek. 
Tériszonyosoknak nem ajánlom a kilátót. Felfelé még minden rendben van, de lefelé már én is úgy jöttem, hogy a falba és a korlátba kapaszkodtam, miközben próbáltam nem lenézni, de azért figyelni a lépcsőt nehogy leessek. Amúgy a kilátó baleset mentesítve van. A lépcsőt teljesen fölig vasháló(?) vagy valami ilyesmi keríti be, így még ki sem tudsz róla esni.

Annyit sétáltunk egész nap, hogy a nap végére már alig bírtam megállni a lábamon, pedig nem vagyok rossz kondiban, de ez sok volt.

Szó szerint, ha megálltam egyhelyben remegtek a lábaim. Ha még sétáltunk volna pár kilométert biztosan összeesek,  és a mentő visz el. Nem volt valami kellemes élmény ebből a tekintetből, viszont kilométerhiányunk nem volt, az már biztos. J

Hazafele az autóban el is aludtam egy rövid időre.

Összességében megéri elmenni Hollókőre, és a Galyatetőre is, hiszen olyan látvány fogadja az embert, amit még álmaiban sem gondolt volna. Mi már ott tartottunk odaköltözünk Hollókőre az egyik parasztházba. Nem mellesleg az egész falut a csend, a béke, a nyugalom jellemzi. Valami hihetetlen.

Nem bántam meg, hogy elmentem.