Mi (próza)

Téged nézlek.

Nehogy elbőgd magad, szólalok meg. Az égnek emelem a tekintetemet, de már érzem, ahogy a keserűség szorongatja a torkomat. Te csak állsz ott, mint aki nem érti, amit mondok neki. Pedig nem vagy nehéz felfogású. Az eszed vág, mint a borotva, mondják, ennek a lánynak nem kell egész nap a tankönyv fölött görnyednie. Azt hiszed, hogy ez dicséret, pedig nem. Kódolt üzenet: amíg okos vagy, senkit nem érdekel, hogy nézel ki. Vagy burkolt sértés: ha úgy nézel ki, mint egy disznó, legalább eszed legyen. Te ezt persze még nem érzed.

Még nem tudod, milyen vagy. Nekem kell elmondanom neked.

Vagy akár sírhatsz is, rajta. Üvöltsd vörösre a képed, hadd fájjon utána a fejed. Bőgj, hisztizz, ahogy szoktál. Mit érsz vele?, tárom szét a kezeimet. Választ várok a költői kérdésre: a fal nem válaszol.

 Azt hiszed, az önsajnálat meg a dolgok szőnyeg alá söprése megold majd valamit?  Vagy talán arra vársz, hogy egy csapásra minden megváltozik?

Téged nézlek, a te sötétkék szemeidet és a te gyűrött arcodat, meg a tömbszerű lábakat, a csapott vállat, a húsos tenyeret, a tokát, a puffadt pofazacskókat. Nézlek, ahogy ártatlanul pislogsz, mégsem sajnállak. Olyan vagy, mint aki még nem ébredt öntudatára: aki képtelen szembenézni azzal, hogy mi is ő valójában.

Kislány vagy, de mégsem.

Tohonya. Ezt mondták neked, nem?

Megremeg az ajkat, a vastag hús alatt az állkapcsod megfeszül. Virsliszerű ujjaiddal a rád feszülő póló szegélyét gyűrögeted, igyekszel lejjebb húzni. Mintha összementél volna.

 Vagy azt, hogy dagadt? Netán tehén? Dagadék, disznó, dömper? Vagy csak hájas és kövér és gusztustalan?

Ó, te még nem érzed, hogy ez vagy. Akármekkora vagy, a szavak nem pattannak vissza rólad; a zsír nem páncél: nem véd, csak gyarapszik. Fáj a szó; de mégsem érted igazán. Nem tudod, milyen ha mindenki undorodik tőled, ha te undorodsz magadtól.

Nem tudod, milyen tükörbe nézni, és ráeszmélni: nem az vagy, akinek eddig hitted magad.

Nem az ész, a kedvesség, a törődés, az igyekezet.

Nem a szerelem, nem a vágy, nem a ragaszkodás.

Nem a testvér, a barát, a nő.

Tömeg vagy. Súly. (Teher.)

Hús. Háj.

(A szavak sóssá válnak a számban.)

Annyival könnyebb volna, ha most feladnád, mondom nem sokkal később, megenyhülten.  Úgy értem, a reményt. Ha most elengeded, talán könnyebb lesz elviselni. Talán nem kell majd annyit szomorkodnod.

Látom, hogy már elkéstem. Hogy belőled már nem lehet kiirtani a szorongást. A szemeid véreresek és duzzadtak, pedig nem sírsz. Most nem. De tesiórán igen.

Amikor mindenki tud bukfencezni, csak te nem.

Amikor szeretnél játszani, de nem engednek.

 Amikor engednek, de te nem tudsz.

A szünetben, mikor senki nem látja.

Délután, miközben a tankönyv fölött ülsz.

 Este, a fürdőszobában.

 Éjjel, az ágyban.

Álmodban.

Egy pillanatra elfordítom a fejem, remélem nem tűnsz el addig. Nem bírlak tovább nézni. Nem a hurkák vagy a zsíros haj miatt. Nem miattad.

Annyi mindent el kell mondanom neked.

Hallgatok.

Amikor megint feléd fordulok, te fáradtabbnak tűnsz, mint eddig bármikor. Mintha húszévnyi álmatlan éjszaka állna mögötted; húszévnyi szürke bánat.

Emlékszel arra, amikor először felírták neked a diétát, az elsőt. Amikor kicsi voltál, és muszáj volt betartani, mert a doktor néni azt mondta, és te tényleg megpróbáltad.

 Éhes voltál, de nem figyeltél rá oda, nem ettél csokit, nem ettél chipset, nem ettél fagyit. Nem ittál teát sem, csak vizet, mindig csak vizet meg húslevest, hús nélkül. Meg krumplit, sótlanul, főve. És még káposztát, répát, borsót és kovászos uborkát Meg csirkét. Az finom volt.

Aztán egyszer csak vége lett. Aznap este, amikor először ehettél mást, hánytál. Emlékszel, ahogy anyád ordibál fölötted, te pedig a gyomrodat fogod, és sírsz. Nem tudod, melyik volt a rosszabb: görnyedni a vécé felett és érezni a kesernyés hányás ízét a szádban, vagy éhesnek lenni, állandóan éhesnek.

Most is a sóvárgást látom a szemedben. Ott csillog, ha halványan is.

Mindig így nézel az ételre. Néma szenvedéssel. Könyörögve, mintha csak azt mondanád: bárcsak ne lenne finom, hogy ne egyem meg, bárcsak utálnék mindent, akkor biztosan nem ennék ennyit.

Ezt te persze még nem tudod.

Csak állsz, bámulsz, mint akinek nincs semmi mondanivalója. Megszoktad a hallgatást. A véleményed nem számít, mert lehetsz te bármilyen meggyőző, az emberekre nem az észérvek hatnak, hanem te. Te pedig nem vagy jó osztályképviselőnek. Még arra sem vagy jó, hogy továbbjuss a szavaló versenyen. Nem állhatsz elől az előadás alatt sem, mert nem áll jól a szoknya.

Anyád persze patáliát csap az iskolában, te pedig azt gondolod, hogy bárcsak egy szót sem szóltál volna. Innentől kezdve inkább befogod a szádat. Amikor otthon megkérdezik, mi volt a suliban, gyorsan beveszel a szádba egy nagy kanál ételt, és rágsz. Nem érzed igazán az ízeket, de az egyik falatot nyeled a másik után, hátha az egyikkel lemegy a torkodba gyűlt gombóc.

 Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, mondja anyád, ez már a második tányér müzli kislányom. Hát tényleg nem érted, így is van rajtad, 20 kiló felesleg, erre még habzsolsz, mint a disznó. Hogy lehet valaki ilyen igénytelen?

A müzli a vécében köt ki. Ezúttal nem hánysz.

Anyádnak persze fogalma sincs róla, hogy nem eszed meg az uzsonnádat. Minden nap készít neked szendvicset, hozzá pedig citromos teát kapsz, az a kedvenced.

A teát megiszod, a szendvicset kidobod.

Egyél csak, hátha még dagadtabb leszel, mondta egyszer valaki, egy osztálytársad.

Azóta nem mersz emberek előtt enni.

A gyomrod hangosan korog, a fejed fáj, de nem érdekel. Inkább kimész és a mosdóban töltöd a szünetet.

Tudod, ennek semmi értelme nincs. Persze, hogy tudod. Okos lány vagy, mindenki ezt mondja. Sokra viszed még, büszkék lehetnek rád a szüleid.

Sportolhatnál. Járj táncra, még akkor is, ha mindenki nevet. Az anyád is. Te persze meghátrálsz. Nem tudod, mikor táncoltál utoljára szabadon.

Akarj szép lenni, mondja a tanár. Fogyj le, akarj tetszeni a fiúknak. Ezt is mondja, te pedig rájössz: a fiúk sosem fognak kedvelni téged.

Van benned valami csontvázszerű, veszem észre. Nem azért, mert vékony lennél vagy csontos: ahhoz, hogy elérjünk a vázhoz, át kéne verekedni magunkat a tömör húson, a gyenge izmokon és a vastag zsírrétegen.

Az arcod halovány, a szemed beesett, a fejed üres.

Sápadt vagy, alig jársz ki, pedig tavasz van, meleg.

Túlságosan meleg: nem hordassz ujjatlan felsőt vagy rövidnadrágot.

A combod amúgy is csíkos: a fehér tigriscsíkok mellett halvány rózsaszínek futnak végig.

(Kezdesz felnőni.)

Vannak napok, amikor az átlagosnál nehezebbnek érzed magad, ugye?

Amikor a gravitáció a nedves párnák felé húz.

Sokat vagy egyedül a fürdőszobában. A tükörnek háttal. A hideg tükörnek nyomod a fejed, lüktet, mint a fene, de téged nem érdekel. A bőrödről a gőz ködfátyolként száll a plafonig, te pedig behunyod a szemed, és alámerülsz a vízbe. Reméled, hogy a kád síkos zománca egyszer nem enged a felszínre bukkanni. Hogy egyszer valami mélyebbre ránt.

Légszomj.

Teleszívod a tüdődet szeretettel.

Adni akarsz; érzed, hogy neked mindenből túl sok jutott: a szeretetből, a jólétből, a tudásból, az ételből.

Adni akarsz, de nincs kinek.

(Ugye ez történik veled?)

Téged nézlek, a te összeráncolt homlokodat, megkeményedett ajkaidat, húsos karjaidat és a combon húzódó sebeket.

Sajnálnom kéne téged, de nem megy.

Tudom, hogy változást akarsz. Moccanni vágysz. Kiugrani a testedből és az lenni, aki vagy: de ki vagy te, ha nem a kövér lány?

Téged nézlek, és várom, hogy megtaláld önmagad. Megváltozol. A vonásaid lassan kúsznak arrébb, ahogy már nem feszülnek az idegességtől.  Az arcodon széles seb nyílik. Mosolyogsz.

Mosolygok.